Egy hűvös, késő szeptemberi délutánon gurultam be a nővérem kocsifelhajtójára, olyankor a levegő mozdulatlannak és izgatottnak tűnik, mintha lélegzet-visszafojtva várná, mi történhet. Egyenesen a belvárosi milwaukee-i munkából érkeztem, még mindig a blézeremben, a laptoptáskámmal a hátsó ülésen, és azt mondogattam magamnak, hogy ez a látogatás egyszerű lesz. Egy nappal Evelyn esküvője előtt. Egy gyors bejelentkezés. Egy utolsó pillanat a testvériségből, mielőtt minden megváltozik az életében. Furcsa volt, mennyire reménykedtem még mindig, még ennyi évnyi különlét után is.
Kopogás nélkül léptem be, mert régen így voltunk, amikor két lány voltunk, akikegymásba kapaszkodtunk, miután elveszítettük a szüleinket egy téli balesetben, ami mindent tönkretett. Akkoriban Evelyn volt minden, ami nekem maradt. Azt mondtam magamnak, hogy én vagyok minden, ami neki maradt.
A nappaliját ruhatáskák, friss virágok és halvány hajlakkillat töltötte be. Evelyn egy hosszú tükör előtt állt a vendégszobájában, továbbra is farmerben, de az esküvői ruhája felsőrészét viselte, haját laza kontyba fogva. Ragyogónak tűnt azzal a könnyedséggel, ami mindig is megtette, amitől az emberek sorban álltak mögötte. Mégis, amikor meglátott engem az ajtóban, a válla kissé megfeszült.
Odaléptem, és felajánlottam, hogy segítekkisimítani az anyagot, ahol a csípője közelében gyűrődött. Régebben természetes volt számomra, hogy segítő, javító, mindent megkönnyítő húgocskává váljak. Egész életemben ezt tettem érte, jóval azután, hogy a legtöbb embernek már nem volt szüksége segítségre. Hagyta, hogy gyengéden meghúzzam a szoknyáját, hogy lesimítsam a szegélyt. Letérdeltem, hogy lesimítsam a rétegeket, és miközben ezt tettem, olyan nyugodt és hűvös mosollyal nézett rám, hogy borzongás futott végig a tarkómon.
Vidám, szinte játékos hangon, ami egyáltalán nem illett a szeméhez, azt mondta, hogy az esküvőjére a legnagyobb ajándék az lenne, ha eltűnnék acsaládunkból.
Egy pillanatra azt hittem, félreértettem. A kezem megdermedt az anyagon. A szoba kisebbnek tűnt, a levegő hirtelen túl ritka lett.
Mögötte Gavin bukkant fel. Harmincöt éves volt, jóképű azzal a tökéletesen ápolt, sportos modorával, testhezálló inget viselt, és ugyanazt az ügyfélszolgálatos mosolyt, amivel mindenkire rámosolygott. Még most is kidolgozottnak tűnt, mintha a zsebében tartaná, és mindig felcsíptetné, amikor el akarna bűvölni valakit. Bizonyos együttérzéssel tette a kezét Evelyn vállára.
Azt mondta, ne vegyem magamra, hogy a fontos életesemények feszültséget és elvárásokat ébresztenek bennem, és hogy gyakran félreértek dolgokat. Úgymondta ezt, mintha egy gyerek lennék, akinek le kellene nyugodnia, mielőtt zavarba hozza magát.
Lassan felkeltem a padlóról. A szívem vert, de nem olyan gyorsan, mint korábban. Valami más is kavarogott bennem, valami halk és éles. Mondtam Evelynnek, hogy nem értem. Halkan felnevetett, mintha maga a kérdés zavarná, majd azt mondta, hogy van egy képességem, hogy eltompítsam az energiáit, hogy mindig bonyodalmakat hozok olyan eseményekbe, amelyeknek örömtelinek kellett volna lenniük. Azt mondta, most az ő ideje, rajta a sor, hogy olyan életet építsen, ami csak az övé, amit nem béklyóznaka régi bánatok vagy kötelezettségek.
Kötelezettségek. Ez a szó jobban ütött, mint az előző szúrása. Mert eszembe jutott egy másik alkalom, amikor azt mondta, hogy nem akar kötelezettségeket. Emlékeztem, hogy egy kis lakásban laktam Racine-ben, abban, amelyik anyánké volt, amit két évig újítottam fel a főiskola után abból a pénzből, amit minden szabadúszó munkámból megspóroltam. Evelyn sírt, amikor odaadtam neki, azt mondván, hogy saját lakást akar, de mégis közel akar érezni magát a családjához. Huszonkilenc éves voltam akkor, túlterhelt, de büszke, és azt gondoltam, hogy a közös újrakezdés a helyesdöntés.
A többi a következő oldalon található
