A férjem aznap délelőtt úgy sürgött-forgott a konyhában, mintha valami nagy tervet szövögetne. Nem sejtettem semmit, egészen addig, amíg meg nem hallottam a bejáratnál a hangzavart: kabátok suhogása, nevetgélés, cipők csattogása. A férjem teljes nyugalommal fogadta a rokonait — azokat, akiket úgy hívott át ebédre, hogy egy árva szót sem szólt róla.Vásárolj Cipőt
Amikor beléptem a nappaliba, a férjem értetlenül nézett rám.
– Hová mész? Hol a kaja? – kérdezte döbbenten, mintha csak az lett volna a világ legtermészetesebb dolga, hogy minden már az asztalon gőzölög.
– Én elmegyek ebédelni. Egy étterembe. Egyedül. – feleltem higgadtan. –Mivel te hívtad a vendégeket a megkérdezésem nélkül, a „háziasszony” mára szabadnapot vett ki. A konyhában van kenyér és zsír. Oldd meg, és próbáld nem leégetni magad a családod előtt.
A rokonok tátott szájjal bámultak. A férjem arca olyan színű lett, mint a gondosan terített abrosz — vörös és fölösleges.
Felvettem a kabátomat, és kimentem. Az ajtó becsukódott mögöttem, és először éreztem hetek óta, hogy levegőhöz jutok. Leültem egy közeli étteremben, nyugodtan rendeltem, és élveztem a csendet, a békét, a felelősségmentes ebéd minden pillanatát.
Később persze eljutott hozzám a híre annak,mi történt otthon.
A többi a következő oldalon található
