Úgy indultam neki, hogy ott leszek, de különösebb lelkesedés nélkül – pusztán azért, hogy lássam, mi kerekedik ki belőle.
Virágokkal érkezett. Nem valami útközben, kapkodva beszerzett csokorral, hanem igazi rózsákkal, amelyeket gondosan tartott a kezében – ez figyelmes gesztus volt, nem csupán egy letudandó kötelező kör. Mosolya őszintének tűnt – annyira hitelesnek, hogy egy pillanatra hatástalanította bennem azt a belső mechanizmust, amely még azelőtt pajzsot emel, hogy egyáltalán felfognám, miért. Kinyitotta előttem az ajtót, és kihúzta a székemet – mindezt mindenféle feltűnősködés nélkül. Volt benne valami… más. Egyfajta tudatos, természetes könnyedség – olyan, ami nem kiabálja világgá, hogy „nézzetek rám!”, mégis magára vonja a figyelmet anélkül, hogy azt követelné. Az első perctől kezdve olyan volt a légkör, mintha egy rövid szünet után folytatnánk egy beszélgetést, nem pedig egy kínos kezdetnek lennénk a részesei. A vacsora nyugodt volt és ráérős, kellemes ütemben zajlott. Nem próbált lenyűgözni, mégis sikerült neki – talán éppen azért, mert nem is törekedett rá. Figyelte a szavaimat, de nem vetette rá magát a szünetekre; odafigyelt, és úgy kapcsolódott be a párbeszédbe, hogy közben sosem uralta azt. Amikor a történeteimen nevetett, az nem tűnt puszta udvariasságnak – őszintén szórakozott –, és ez váratlanul ért.
Egy ponton azon kaptam magam, hogy olyan dolgokról beszélek, amelyeket már régóta nem osztottam meg senkivel. Nem nagy vallomásokról volt szó, hanem azokról az apró, személyes részletekről, amelyeket egyébként megtartok magamnak. Hallottam, ahogy beszélek, és közben éreztem, ahogy – apránként – ellazulok; mintha régi csomókat oldoznék ki, egyet-egyet sorban. Percek, talán órák teltek el észrevétlenül, és ez az időszak mintha letelepedett volna köztünk, meleg nyugalmat árasztva.
A többi a következő oldalon található
