Nem sokkal később rám nézett, egy szemernyi szánalom nélkül, és azt mondta: „Menj máshová; úgysem vagy már jó semmire.” Úgy éreztem, mintha kivetettek volna a saját otthonomból – abból a házból, amelyet tégláról téglára én építettem fel –, mintha az ott töltött hosszú évek semmit sem jelentettek volna.
Néhány nappal később, az ügyvédi irodában tapintható volt a feszültség. Egy rövid, éles mosollyal az arcán megkérdezte: „Egyáltalán elolvastad a végrendeletet?” Láttam, ahogy a lányom megdermed. Kirobbant a vér az arcából, ahogy rájött, mi is áll valójában a papíron. Abban a pillanatban a csend hangosabban szólt minden szónál.
Azon a napon, amikor elveszítettem Ilie-t, egy darab belőlem is összetört. Negyvenkét évig éltünk együtt férjként és feleségként. Kitartottunk egymás mellett a hidegben, a nehézségek közepette, és azokon az estéken is, amikor minden egyes lejt meg kellett számolnunk, mielőtt betértünk volna egy boltba. Amikor mások a házunkra néztek, csak egyenes falakat és világos szobákat láttak. Mi viszont minden sarokban a saját lépteink nyomát láttuk, és azokat a küzdelmeket, amelyek megtanítottak minket arra, hogy összetartsunk. A ház nem csupán a lakcímünk volt; a történetünk volt. Ilie két jó szomszéd segítségével rakta le az alapokat – egyszerű emberek voltak ők, akik vele együtt verték a szegeket, és hajnalhasadtakor már az állványzatot emelték. Én vödrökben hordtam a vizet, míg a karom remegni nem kezdett, és főztem mindenkinek, hogy legyen erejük befejezni a munkát. Minden egyes falba beleépítettem egy gondolatot, egy álmot, egy imát. A kalapácsütések egy békés élet ritmusát adták, a friss meszelés illata pedig új kezdetet ígért.
A többi a következő oldalon található
