Amikor összeköltöztünk a férjemmel, gyorsan beleszoktunk abba az életbe, amit a jó fizetése lehetővé tett. A lakásunk világos, tágas, magasabban van, mint a legtöbb környező ház, reggelente a város lassú ébredését nézem a hatalmas ablakokon át. Kávé a kezemben, csend, rend, kiszámíthatóság. Hetente kétszer ugyanaz a nő érkezik takarítani.
Mindig pontosan jön. Kabátját gondosan összehajtja, cipőjét az ajtó mellé állítja. Soha nem zavar, soha nem kérdez. Halk „jó napot”, enyhe mosoly, és már teszi is a dolgát. Olyan természetességgel simul bele a térbe, mintha a lakás része lenne. Énközben
dolgozom, telefonálok, vagy csak teszem a dolgom. Ő pedig eltűnik a háttérben.
Őszintén szólva: nem gondoltam rá emberként. Nem igazán. Inkább egy működő mechanizmus volt az életemben, mint a mosogatógép vagy a lift.
Egy késő esti unaloműzés közben azonban, teljesen véletlenül, feldobta a közösségi oldal az arcát. Először fel sem ismertem. A profilképen ugyanaz a nő volt, mégis teljesen más. Színes kendő a hajában, festékfoltos kéz, nevető szemek.
Rákattintottam.
És mintha egy másik dimenzió nyílt volna ki előttem.
Festmények. Nem ügyes próbálkozások,hanem erős, bátor képek. Arcok, amelyek néztek vissza
rám, mintha kérdeznének. Tájak, amik nem léteztek, mégis ismerősnek tűntek. Rövid versek, nyers mondatokkal fájdalomról, reményről, kitartásról. Fotók tengerről, repedezett falú házakról, idős emberekről, akiknek a tekintetében egész életek sűrűsödtek össze.
A többi a következő oldalon található
