Sose hittem volna, hogy egy kabát ennyire tud fájni. Pedig nem is csak egy kabát volt, hanem egy emlék, egy kapaszkodó, egy darabka abból az életből, amiben még volt anya. Az a kabát az anyukámé volt.
Évekig hordta csendes sétákon, bevásárlásnál, orvoshoz menet, még az egyetemi ballagásomon is, amikor büszkén állt a tömegben és integetett nekem, mintha az egész világot át tudná ölelni azzal a mozdulattal. Egyszerű sötétkék darab volt, a mandzsettánál kicsit kopott, a gombok közül kettő már nem volt az eredeti, mert anya mindig inkább megvarrta és megmentette, mintsem kidobta volna.
De nekem még így is az ő melegét jelentette. Azt a nagyon sajátos, csendes gondoskodást, ami nem hivalkodik, csak ott van. Amikor meghalt, ez volt az az egyetlen holmi, amit képtelen voltam elajándékozni, eladni, vagy csak egyszerűen „túltenni magam rajta”. A szekrényben lógott, és néha, amikor nagyon hiányzott, csak megérintettem a szövetét, mintha ettől a világ rendbe tudna állni.
Azon az estén, amikor a férjem szüleinél tartott családi vacsorára készültünk, sokáig álltam a tükör előtt. Nem a hiúság miatt. Inkább olyan volt, mint amikor az ember döntés előtt próbál levegőt venni. Tudtam, hogy anyósom meg fogja nézni, mit viselek.
Tudtam, hogy úgy fog méricskélni, mintha egy aukción lennék, és én lennék a tárgy. De akkor ott, abban a csendben, mégis felvettem a kabátot. Csak egy kis közelség kellett. Egy halvány érzés, hogy anya velem jön, ha már máshogy nem lehet.
A vacsora eleinte udvariasan indult. A tányérok szépen elrendezve, a terítő frissen vasalva, az anyósom mosolya pedig… nos, az mindig olyan volt, mint egy késsel megrajzolt vonal. Nem volt benne igazi kedvesség, csak forma.
A többi a következő oldalon található
