Ahogy teltek a napok, éreztem, hogy valami elcsúszik köztünk. Megszaporodtak az éjjeli üzenetek, a suttogva intézett telefonhívások, a ködös magyarázatok.
Ezek együtt lassan, de egyértelmű képet rajzoltak elém.
Végül kiderült, hogy Amynem egy véletlen név volt, hanem egy nő a múltjából, akit soha nem engedett el igazán.
Két hónappal az esküvő után csendben lezártuk a házasságunkat.
Fájt, jobban, mint amire fel tudtam készülni, de közben megtanultam valami fontosat: a szerelemhez őszinteség kell, nem tökéletes időzítés.
Néha a valóság a legapróbb jelekben bukkan felszínre, egy eltévesztett névben, egy elkapott mondatban.
Nem ilyen befejezést képzeltem el, de mégis egy új kezdet lett.
Attól a pillanattól inkább a saját önbecsülésemet választottam, nem egy szépen hangzó, de hazug illúziót.
A többi a következő oldalon található
