a bőröndjét, és elindult a nővéréhez. Két hét fülsiketítő csend
Várt egy hívást. Egy vitát. Egy könyörgő üzenetet. De semmi sem jött.
Nem egy SMS. Nem egy értesítés. Csak üresség.
Hogy megnyugtassa a lelkiismeretét, meggyőzi magát, hogy találtak egy másik donort, hogy van alternatív kezelés. Úgy kapaszkodik ezekbe a gondolatokba, mint egy mentőövbe. Két héttel később bűntudat keríti hatalmába. Visszaül az autójába, és azt mondja magának, hogy csak „bejelentkezik”.
A falak, amelyek beszélnek
Ahogy belépett az ajtón, hirtelen megállt. A nappali falait teljesen beborították a rajzok. Tucatnyi. Talán több száz. Esetlen zsírkrétarajzok, fehér ragasztószalaggal felragasztott gyerekes formák.
Minden rajzon háromsziluett látható: egy magas férfi, egy kisfiú, egy hosszú hajú nő. És felettük mindig ugyanaz a szó, remegő betűkkel írva: „Anya” .
Egyenként végignézi őket. Némelyiken a gyerek fogja a nő kezét. Másokon mindhárman egy ház előtt vannak, egy élénk sárga nap alatt. Minden rajzon ő látható.
A sztárok, akik mindentelmondtak
A férje mögötte állt. Kimerült volt, vállai meggörnyedtek, tekintete beesett. Csendben vezette a hátsó szobába. Egy szoba, amely orvosi rendelővé változott, gépekkel és csövekkel. És ott, az ágyban, a kisfiú feküdt – sokkal sápadtabb, sokkal törékenyebb. Az éjjeliszekrényen egy üveg, tele apró papírcsillagokkal, kézzel hajtogatva.
– Minden alkalommal megcsinál egyet, amikor afájdalom túl nagy lesz – mormolta a férje. – Azt hiszi, ha sikerül neki ezret megcsinálnia, akkor igent mondasz.
A többi a következő oldalon található
