Ismertem a ritmusát, ismertem a kollégáit; még a fényképeket is ismertem – a kerti sütögetéseket, a meleg fényeket és az elmúlt évek rögtönzött táncparkettjeit. Bizonyos értelemben ez egy kiszámítható, évenkénti rituálé volt.
Mégis, idén valami szorítást éreztem a mellkasomban – mintha a távolban egy fakalapács halk, ritmusos kopogása hallatszana. Nem nevezném félelemnek vagy féltékenységnek; ezek a szavak nem illettek rá pontosan. Inkább egyfajta finom nyugtalanság volt ez – alig észrevehető rezgés –, amely azt jelezte, hogy „valami” van készülőben, bár azt nem tudtam volna megmondani, mi pontosan. Próbáltam figyelmen kívül hagyni, elintézni egy múló gondolatként, de az makacsul ott maradt.
A buli előtt egy üzenetet írtam a mellkasára.
Ez nem féltékenységi roham volt – ezzel tisztában voltam. Nem tartottam magam olyan típusnak, aki ellenőrizni akarja a másikat, és nem is figyeltem árgus szemekkel minden mozdulatát vagy pillantását. Mégis, az érzés, hogy „valami történni fog”, egyre határozottabbá vált – mint egy felhő, amely makacsul megül az égen. Paradox módon ez szinte megnyugtató is volt: ha az ember tudja, hogy közeleg valami, úgy érzi, talán képes lesz reagálni rá – még ha egyelőre nem is tudja, hogyan.
– Ugyan már, ne vágj ilyen képet! – nevetett fel, és egy viccel próbálta eloszlatni a nyugtalanságomat. – Hiszen ez csak egy buli.
A többi a következő oldalon található
