Azzal a nyugodt, biztos magabiztossággal mosolygott rám, amely mindig előbukkan, amikor felveszi a zakóját és megigazítja a mandzsettáját – teljes meggyőződéssel arról, hogy az este egy egyszerű, kiszámítható forgatókönyv szerint zajlik majd: emberek, zene, beszélgetés, végül pedig a hazatérés. Mégis, bennem valami egyszerűen nem akart megnyugodni.
– Persze, „csak egy buli”… – mormogtam. A szavakat – amelyekkel magamat akartam megnyugtatni – halkan, szinte csak magamnak mondtam ki. De azok üresen csengtek. Általában a „csak egy buli” kifejezés tényleg csak egy bulit jelentett, de ma este valahogy másképp csengett – mintha valami kis trükköt rejtene, amit még nem tudtam pontosan megfejteni. Nem akartam paranoiásnak tűnni. Nem akartam kérdésekkel kifaggatni, vagy bonyolult forgatókönyveket szőve visszatartani az indulástól. Szeretem őt, és ez a bizalmat is magában foglalja. Ugyanakkor nem akartam egyedül maradni a gondolataimmal – hagyni, hogy a csendben akkorára nőjenek, hogy már ne lehessen őket megállítani. Tudtam, hogy a gondolatok sokkal zajosabb bulit képesek csapni, mint bármelyik táncparkett.
Pár lépést tettem a lakásban, mintha a mozgás segíthetne lerázni a mellkasomra telepedő nyugtalanságot. Az ajtóra pillantottam, aztán rá, majd vissza az ajtóra; olyan gesztust kerestem, amitől ez az este talán másmilyen lehetne. Nem akartam semmi nagy változást, nem akartam drámázni. Csupán egy kis kapaszkodót kerestem – valamit, ami mosolyt csal az arcomra, amikor az elmém – elkerülhetetlenül – olyan képeket kezdene festeni, amelyeknek semmi közük a valósághoz.
Így hát tettem valamit, ami eredetileg csak viccnek indult. Egy apró, szinte gyerekes ötlet volt – úgy villant fel bennem, mint egy villanykörte a sötét szobában. Észrevettem, hogy már ettől a gondolattól is enyhült bennem a feszültség. Talán épp erre volt szükségem: egy ártatlan gesztusra, ami emlékeztet rá, hogy tudunk nevetni, ugratni egymást, és képesek vagyunk a komoly dolgokat is játékossá tenni.
Mély levegőt vettem, majd felnéztem rá. Nem arról volt szó, hogy feltételeket szabjak vagy visszatartsam. Csupán egy apróságról – valami olyasmiről, ami csak a miénk –, amit magával vihetett erre az estére. Közelebb léptem, tudatosan megnyugtattam magam, és éreztem, ahogy mosoly terül szét az arcomon. Tudtam, hogy érteni fogja. Köztünk a humor mindig is hídként szolgált – a konyhában zajló gyors, csipkelődő szóváltásoktól kezdve egészen azokig a cinkos pillantásokig, amelyeket a mindennapok káoszában váltottunk egymással. Kinyitottam a fiókot, és egy olyan tárgy után nyúltam, amelyről tudtam, hogy ott lapul – elfeledve gémkapcsok, tollak és papírfecnik között. Szinte éreztem a tintát, még mielőtt a kezembe vettem volna. Egy apró gesztus – mint egy suttogás a bőrén –, csupán egy mosoly nyomát szerettem volna hátrahagyni. Egy filctollat vettem kézbe.
Abban a pillanatban, ahogy a mellkasához értem, minden feszültség, amit addig hordoztam, tovaszállt. Nem akartam semmi bonyolultat, semmi olyat, ami erőltetettnek hathatna. Csupán a jelenlétem nyomát szerettem volna otthagyni – melegen és játékosan –, egy finom jelzést arról, hogy egy csapatban vagyunk. Felnevetett – azzal a rövid, értő nevetéssel, amely azt üzeni: „értem” –, a válla pedig ellazult; egyértelmű jele annak, hogy benne van a játékban. Kettőnk között ez a pillanat vált az est szövetségévé: könnyed, mindenféle feszengéstől mentes, mégis elég ahhoz, hogy megnyugtassa zakatoló szívemet.
Egy lépést hátráltam, és úgy néztem rá, ahogy az ember egy kedves személyre tekint, épp mielőtt az átlépné a küszöböt. Könnyűséget éreztem. A buli maradt, ami volt – zenével, ételekkel, a kollégák közötti csipkelődő párbeszédekkel. Ám most ott maradt belőlem egy meleg nyom is – egy meghívás arra, hogy emlékezzen ránk, még a legegyszerűbb pillanatokban is. Talán végig ezt kerestem: nem kontrollt, nem tiltást, hanem egy néma „megvan egymásnak” üzenetet, amelyet néhány, biztos kézzel húzott vonal közvetített.
Megigazította a zakóját, homlokon csókolt, majd – lágy mosollyal – megismételte azt a mondatot, amit korábban már mondott: „Ez csak egy buli.” És ezúttal – az este folyamán először – úgy éreztem, talán tényleg csak ennyi az egész. Az ajtóban álltam, és néztem, ahogy becsukódik; egy újfajta, mély nyugalom járt át. Emlékeztetőül arra, hogy bármennyire is igyekszik az elme túlbonyolítani a dolgokat, a válasz néha pofonegyszerű: ott rejlik egy játékos gesztusban, amelyet épp a megfelelő pillanatban teszünk. Mosollyal az arcomon fordultam vissza a ház belseje felé.
A többi a következő oldalon található
