– A Bodrinak ízlett – mondtam nyugodtan. – Ő nem válogatós, és értékeli, ha valaki főz rá. Ha neked nem ízlik, az anyád biztosan szívesen lát vendégül. De nálunk ma már nincs több ebéd.
A férjem egy pillanatig csak állt az ajtóban. Láttam rajta, hogy nem erre számított. Talán azt hitte, majd utánaviszem a tányérját, könyörgök neki, hogy egyen mégis, vagy gyorsan összedobok valami mást. Régebben valószínűleg ezt tettem volna.
De azon a vasárnapon valami megváltozott bennem.
Nem azért, mert a leves tökéletes volt. Tényleg lehetett volna rajta még egy kicsit igazítani. Nemis ezért esett rosszul, amit mondott. Hanem azért, ahogyan mondta. Ahogy fintorgott, ahogy az anyjához hasonlított, mintha én csak egy ügyetlen idegen lennék a saját konyhámban.
Pedig egész délelőtt azon dolgoztam. Korán keltem, elmentem a boltba, előkészítettem a zöldségeket, feltettem a húslevest. Közben még a mosást is elindítottam, rendet raktam a nappaliban, és megterítettem, mert azt gondoltam, jó lesz végre együtt leülni egy nyugodt vasárnapi ebédre.
Ő pedig egyetlen kanál után úgy beszélt róla, mintha valami büntetést tettem volna elé.
– Most komolyan ezért sértődtél meg? – kérdezte végül, amikor látta, hogynem mozdulok.
– Nem sértődtem meg – feleltem. – Csak megjegyeztem, hogy ha ennyire ehetetlennek tartod, akkor nem kell megenned.
– Jaj, ne csinálj már drámát! Csak mondtam, hogy sőtlan.
A többi a következő oldalon található
