– Nem csak ezt mondtad – néztem rá. – Azt is mondtad, hogy nem tudok főzni, és hogy bezzeg anyád mindig tökéleteset csinál. Ez nem ugyanaz.
Erre már nem válaszolt rögtön. Látszott rajta, hogy kezdi érteni: most nem fogok nevetve túllépni rajta, mint korábban annyiszor.
Bodri közben boldogan csóválta a farkát a tálkája mellett, mintha ő lenne a nap legnagyobb nyertese. A férjem erre lenézett, aztán rám.– Szóval tényleg odaadtad neki az ebédemet?
– Azt mondtad, nem kell – vontam vállat. – Én pedig nem szeretek ételt kidobni.
– De hát éhes vagyok!
– Akkor készíthetsz magadnak valamit. Kenyér van, vaj is van. A hűtőben pedig ott a sajt.
Talán keménynek hangzott, de abban a pillanatban úgy éreztem, végre kimondtam valamit, amit régóta magamban tartottam. Nem az ételről szólt ez. Hanem arról, hogy egy kapcsolatban nem természetes, hogy az egyik fél mindent megtesz, a másik pedig csak hibát keres.
A férjem végül szó nélkül kinyitotta a hűtőt. Hallottam, ahogy becsukja az ajtaját,előveszi a kenyeret, majd a vajat. Nem csaptam rá az ajtót, nem kiabáltam, nem rendeztem jelenetet. Egyszerűen leültem az asztalhoz, és nyugodtan megettem a saját adagomat.
Furcsa módon az volt az egyik legfinomabb vasárnapi ebédem.
Később, amikor Bodrit kivittük sétálni, a férjem még mindig hallgatag volt. Már azt hittem, nem is fog szóba kerülni többé a dolog. Aztán egyszer csak megszólalt:
– Tudod, nem akartalak ennyire megbántani.
Megálltam, és ránéztem.
– Nem az a baj, hogy nem ízlett valami – mondtam. – Előfordul. A baj az, hogy sokszor úgy beszélsz velem, mintha semmi semlenne elég jó, amit csinálok.
Erre nem volt könnyű válasza. Csak bólintott.
– Igazad van – mondta végül. – Néha tényleg úgy beszélek, ahogy nem kellene.
Nem vártam nagy drámai bocsánatkérést, virágcsokrot vagy ígéreteket. Csak azt szerettem volna, hogy értse meg: a tisztelet nem valami extra, amit ki kell érdemelni. A tiszteletnek a hétköznapokban is ott kell lennie, még egy tányér leves fölött is.
A következő vasárnap ismét főztem. Ő pedig leült az asztalhoz, megkóstolta a levest, majd rám nézett.
– Nagyon finom lett – mondta. – Köszönöm, hogy főztél.
Nem tudom, hogy a leves volt-ejobb, vagy ő lett figyelmesebb. De Bodri ezúttal csak a saját vacsoráját kapta meg.
A többi a következő oldalon található
