A negyvenedik születésnapom reggelén egyedül ébredtem. A férjem már elment. Csak egy rövid üzenetet hagyott: „Sajnálom, hogy pont ma. Üzleti út. Este hívlak.”
Próbáltam nem csalódni, de fájt. Kerek évforduló volt, amire hónapok óta készültem lélekben. Azt hittem, fontosabb vagyok ennél.
Az elmúlt hetekben amúgy is furcsa volt. Későn járt haza, sokat volt csendes, mintha mindig máshol járt volna fejben. Azt gyanítottam, eltávolodtunk. Vagy rosszabb: hogy valaki más van a háttérben.
Délután csörgött a telefonom. Nem ő volt. A kórházból hívtak.
Amikor beléptem a kórterembe, megállt bennem a levegő. Aférjem az ágyon feküdt, a lába gipszben, a feje bekötve. Mellette a legjobb barátja, Laci ült, szintén sérülten. Amikor meglátott, a férjem elsírta magát.
– Bocsáss meg, kicsim – suttogta.
A többi a következő oldalon található
