Megtagadtam, hogy csontvelőt adjak haldokló, kilencéves mostohafiamnak – még azután is, hogy bebizonyosodott: alkalmas donor vagyok.
– Még csak három éve vagyok az életében – mondtam érzelemmentesen. – Nem fogom kockára tenni a saját egészségemet egy olyan gyerekért, aki nem is az enyém.
Számomra is keményen csengtek ezek a szavak, mégis úgy éreztem, van bennük logika. A csontvelő-adományozás nem csekélység; kockázatokkal, lehetséges szövődményekkel jár, és felépülési időt igényel. Azzal nyugtatgattam magam, hogy alig ismertem a fiút, amikor hozzámentem az apjához. Nem voltam ott a korai mérföldköveknél – az első lépéseknél, az első iskolai napon.
Miért kellene feláldoznom magam egy olyan gyerekért, aki nem a sajátom?
A férjem nem tiltakozott. Valamiért ez a hallgatás még inkább nyugtalanított.
Szó nélkül összepakoltam, és elmentem a nővéremhez.
Biztos voltam benne, hogy pár napon belül megcsörren a telefon. Talán a férjem könyörög majd, hogy gondoljam át újra. Talán az orvosok hívnak, hogy nyomást gyakoroljanak rám. Talán valaki a szememre veti, hogy szívtelen vagyok.
De nem történt semmi.
Semmi hívás.
Semmi üzenet.
Csak a csend.
Azzal hitegettem magam, hogy ez biztosan azt jelenti: találtak más megoldást. Talán előkerült egy másik donor. Talán az orvosok új kezelési módokat próbálnak ki. Talán a férjem egyszerűen annyira le van foglalva a kórházban, hogy nincs ideje velem foglalkozni. Két hét telt el, mire a bűntudat végül arra késztetett, hogy hazatérjek.
Azt mondogattam magamnak, csak benézek, hogy lássam, mi történik.
Egyszerűen csak tudni akartam, mi a helyzet.
Ám abban a pillanatban, ahogy átléptem a küszöböt, görcsbe rándult a gyomrom.
A nappali falait rajzok borították.
Tucatnyi.
Talán több száz is.
Rendezetlen, egyenetlen vázlatok, fehér orvosi ragasztószalaggal rögzítve. A zsírkréta vonalai úgy terültek szét a papírokon, mint valami színrobbanás.
Pálcikaemberek, hatalmas fejjel.
Egy magas férfi.
Egy kisebb fiú. Mellettük pedig egy hosszú hajú nő.
Minden rajz felett, remegő betűkkel ugyanaz a szó állt:
„Anya.”
Gombóc nőtt a torkomban. Közelebb léptem, és észrevettem, hogy a rajzok apró részletekben különböznek egymástól. Az egyiken a kisfiú a nő kezét fogja. Egy másikon a ház előtt állnak. Az egyiken pedig a három alak látható egy hatalmas, sárga nap alatt.
A többi a következő oldalon található
