És mindegyik ugyanazzal a felirattal volt ellátva.
Anya.
Észre sem vettem, hogy a férjem mögém állt.
– Visszajöttél – mondta halkan.
Felé fordultam. Kimerültnek tűnt – beesett szemekkel, ernyedt vállakkal, mintha napok óta nem aludt volna.
– Mit… mit jelentenek ezek? – suttogtam.
Nem válaszolt azonnal.
Ehelyett végigvezetett a folyosón, a legvégén lévő kis hálószobához. Lépteim lelassultak, amikor megláttam a szobában elhelyezett kórházi ágyat.
Gépek zümmögtek halkan. Csövek hevertek a takarókon.
És ott feküdt ő.
A mostohafiam.
Olyan sápadtan.
Sokkal soványabban, mint korábban.
Az ágy mellett egy műanyag doboz állt, tele apró, összehajtogatott papírcsillagokkal.
A férjem kivett egyet, és a tenyerembe tette.
– Minden alkalommal hajtogat egyet, amikor felerősödik a fájdalom – mondta.
A finom, világoskék papírból gondosan hajtogatott csillagot bámultam.
– Azt hiszi, ha elkészít ezer darabot – folytatta halkan a férjem –, akkor azt mondod majd: „igen”.
A szavak úgy hatottak, mintha mellkason vágtak volna.
Gombóc nőtt a torkomban, miközben az ágy felé néztem.
A hangomat hallva kitágult a szeme.
Ahogy meglátott, halvány mosoly jelent meg vékony arcán.
– Tudtam, hogy eljössz – mondta erőtlenül.
Összetört a szívem.
– Te mindig visszajössz.
Ez fájt.
Mert nem jöttem vissza.
Sem akkor, amikor először megbetegedett.
Sem akkor, amikor az orvosok azt mondták, hogy a leukémia agresszív lefolyású. Nem akkor, amikor azt mondták, nincs vesztegetni való időnk.
Lassan az ágy felé léptem, és óvatosan megfogtam a kezét; féltem, hogy már az érintésem is fájdalmat okozhat neki.
A keze olyan aprónak tűnt az enyémben. „Már itt vagyok” – mondta halkan. – „Nem megyek sehová.”
Finoman bólintott, mintha ennyi elég is lenne.
Mintha önmagában ez lenne minden, amit helyre kell hozni.
A férjem felé fordultam.
Ott állt – jelen volt, elérhető, és kész arra, hogy megtegye, amit a helyzet megkíván.
„Még nem késő helyrehozni a dolgokat, ugye?” – kérdeztem.
Hosszú, megfeszült pillanatig csend honolt.
Aztán megdörzsölte az arcát, és így szólt: „Még van időnk. De gyorsan kell cselekednünk.”
Megszorítottam a kisfiú kezét.
„Rendben” – mondtam.
A hangom szilárdabban csengett, mint vártam.
„Hívd fel őket.”
A férjem rám meredt.
„Én hívom fel őket” – mondtam.
A kisfiú ujjai szorosabban fonódtak az enyém köré.
Ahogy ott állt a számítógépe mellett, rajzok és egy doboznyi apró papírcsillag gyűrűjében, valami végre megmozdult bennem.
A kedvesség nem a DNS kérdése.
Nem azon múlik, mióta van valaki az életedben.
Hanem azon, hogy ott vagy-e, amikor igazán szükség van rád.
És az én esetemben ez az ember egy kilencéves kisfiú volt – aki épp akkor bukkant fel, amikor minden darabokra hullott, és a fájdalom már elviselhetetlenné vált.
A többi a következő oldalon található
