Odabent tucatnyi boríték sorakozott, gondosan elrendezve, sorról sorra – mintha valaki olyan rendet teremtett volna, amelyet az ember nem bolygathat meg anélkül, hogy igazságtalanságot követne el. Semmit sem bízott a véletlenre. Egyetlen elkóborolt papírlap, egyetlen gyűrött sarok sem akadt. Minden borítéknak megvolt a maga kijelölt helye – egyfajta néma fegyelem, amely sokat elárult arról, aki odahelyezte őket. Tekintetem végigsiklott a fehér széleken, az ünnepélyesnek ható egyformaságon, és összeszorult a mellkasom.
Aztán megláttam. Minden egyes borítékon ott állt a nevem, kézzel írva. Mindegyiken. A gondosan megformált, újra meg újra ismétlődő betűk olyanok voltak, mint egy csendben kimondott megszólítás visszhangja. Megálltam az elsőnél, aztán a másodiknál, majd a harmadiknál – mindegyik ugyanazt az üzenetet hordozta, nekem címezve. Egyetlen pillantással felismertem a nevemet; mintha minden egyes papírlap – diszkréten – a nevemen szólított volna. Nem tévedhettem. Ugyanaz a kézírás, ugyanaz a szándék, ugyanaz a rend. Mindenütt – ott voltam én.
Abban a pillanatban éreztem, hogy kicsúszik a lábam alól a talaj. Belül megingottam, mintha az elmúlt tíz évről alkotott hitem egy darabja leszakadt volna, súlyos, sűrű űrt hagyva maga után. Nem tudtam, mihez kezdjek: mély levegőt vegyek, vagy nyújtsam ki a kezem, és érintsem meg az egyik borítékot? Vékony híd feszült köztem és a doboz között – egy híd, amelyet azok a napok építettek, amikor semmi sem hangzott el –, és most úgy tűnt, minden elhallgatott szó ott gyűlt össze előttem, a borítékok soraiban. Megnedvesítettem az ajkam; olyan szót kerestem, amely nem hatna túl hangosnak ebben a szobában. Éreztem egy kérdés súlyát, amely nem akart kiszakadni belőlem, mégis ki kellett mondanom. Hallottam a saját hangomat – egy suttogást, amely épphogy csak elhagyta az ajkamat.
A többi a következő oldalon található
