Azon a napon, amikor felolvasták édesanyám végrendeletét, csendben ültem az ügyvédi irodában, és hallgattam, hogyan osztják szét a javait.
A ház a nevelőapámra szállt.
Az autó szintén.
A megtakarításait pedig megosztották közte és a féltestvérem, Lila között.
Én csupán egyetlen dolgot kaptam: egy régi kendőt, amely már kifakult, a szélein pedig elkopott.
Lila hangos nevetésben tört ki.
– Komolyan? Csak ezt a rongyot? Ennyit jelentettél volna neki?
Nem szóltam semmit. Magamhoz vettem a kendőt, és távoztam.
Aznap este kiterítettem az ágyamon. Még mindig érezni lehetett rajta édesanyám illatát. A mellkasomhoz szorítottam, és azon tűnődtem, vajon miért éppen ezt hagyta rám.
Ekkor eszembe jutott apai nagyanyám. Nagyon gazdag asszony volt, ám hideg és távolságtartó. Szüleim válása és apám halála után szinte minden rokonunk eltávolodott tőlünk. Egyedül édesanyám maradt mellette.
Felidéztem, hogyan indult el kora reggel, és tért haza késő este, kimerülten. Gyakran változtatott a tervein anélkül, hogy bármilyen magyarázatot adott volna. Éveken át gondoskodott a nagymamámról, anélkül, hogy bármit is kért volna cserébe, vagy dicsekedett volna vele.
Egy hónappal a végrendelet felolvasása után Lila felhívott. Ezúttal nem nevetett.
Hangja remegett.
– Megvan még a kendő? Bármennyit fizetek érte!
A többi a következő oldalon található
