Ő volt az.
A jövendőbeli anyósom az a nő volt, akivel hét évvel korábban viszonyom volt.
Rövid, impulzív, felelőtlen hét nap. Nem cseréltünk vezetéknevet. Nem kerestük egymást többé. Egy város, két idegen élet — egy rövid, titkos fejezet. És most ott állt. Két évvel idősebb nálam. A menyasszonyom apjának felesége.
Ő is megmerevedett, bár csak a szeme árulta el. Egy pillanatnyi döbbenet. Aztán számítás. Az arcomból kiszaladt a vér. Amenyasszonyom boldogan mosolygott rám, azt hitte, a vacsora miatt vagyok ideges.
Bárcsak tudta volna.
Kezet fogtunk — udvariasan, hibátlan szerepjátékban.
– Örülök, hogy megismerhetem.
A hangja nyugodt volt.
A tekintete viszont kristálytisztán beszélt:
Erről soha, senkinek.
Onnantól ködbe veszett minden. Nem éreztem az étel ízét, nem követtem a beszélgetést. Valahányszor nevetett vagy rám nézett, úgy feszült meg minden idegszálam, mintha a legapróbb hiba, egy árulkodó pillantás is menthetetlenül elárulna.
A feleségem azóta is azt hiszi, csak kicsit „félénk” vagyok a mostohaanyjával. Néha még viccelődik is rajta.
De az igazság az, hogy attólaz estétől kezdve tudatosan tartom a távolságot. Nem azért, mert maradt bennem bármi érzelem — hanem mert egyetlen rossz mondat, egyetlen megrebbenő tekintet romba dönthetné mindazt, amit azzal a nővel építettem fel, akit most valóban szeretek.
És ezt a kockázatot soha nem vállalhatom.
A többi a következő oldalon található
