– Persze, „csak egy buli”… – mormogtam, hagyva, hogy a mondat ott lebegjen köztünk.
Semmiképpen sem akartam paranoiásnak tűnni. Nem akartam visszatartani őt, elrontani a jó kedvét, vagy olyan aggodalmakkal terhelni, amelyek nem rá tartoznak. Tudtam, mennyire élvezi, ha egy hajtós időszak után kikapcsolódhat a kollégáival. És mindenekelőtt: nem akartam összekeverni a szeretetet az irányítási vággyal.
Mégis nehéz volt beletörődni abba, hogy talán egész éjjel ébren fekszem majd, a plafont bámulva, és azon tűnődöm: *Miért érzek így?* Világos magyarázat nélkül – csupán egy belső visszhanggal, amely szüntelenül kopogott a halántékomon.
Gyorsan végiggondoltam a saját reakcióimat, keresve a bizalom és az ösztönök közötti kényes egyensúlyt. Néhányszor megfordult a fejemben, hogy talán csak túlságosan elszabadult a fantáziám. Azzal nyugtattam magam, hogy biztosan csak a fáradtság teszi – egyszerűen egy különösen nehéz nap volt. De az érzés nem múlt el. Apró volt, mégis makacs – mint egy hűtőre ragasztott cetli, amelyet lehetetlen figyelmen kívül hagyni.
Aztán támadt egy gondolatom – ami elsőre nem tűnt többnek puszta tréfánál. Egy könnyed ötlet, afféle gyerekes csínytevés, amely oldhatná a vállamban felgyülemlett feszültséget, és mosolyt csalhatna mindkettőnk arcára. Talán épp erre volt szükségem: egy kis játékosságra – egy apróságra, amely a mellkasomban érzett súlyt nevetéssé változtathatja.
Úgy gondoltam, ha teret engedek a humornak, talán csírájában fojthatom el ezt a nyugtalanságot. Nem akartam semmilyen nyomást gyakorolni rá; csupán szerettem volna egy kis közös teret teremteni számunkra arra az estére – még akkor is, ha ő a kollégáival lesz, én pedig otthon maradok. Szerettem volna egy darabkát magamból is elküldeni vele – valamit, ami azt üzeni: „Itt vagyok”, anélkül, hogy bármiben is korlátoznám őt. Felnéztem rá, még mindig mosolyogva, és valami játékosat mondtam – szinte suttogva –, mintha egy ártatlan csínybe csomagoltam volna egy vallomást. Ez a gyengédség és szellemesség olyan elegye volt, amely már sokszor kisegített minket a kisebb feszültségekből.
Végtére is, sokkal könnyebb egy gondolatot a bőrre helyezni, mint a mellkas mélyén elzárva tartani. Hagytam hát, hogy az ötlet testet öltsön – minden dráma és ünnepélyesség nélkül. Csupán az önironikus bátorság egy pillanata volt ez – mintha az ember észrevenné, hogy épp egy lépést tesz a fény felé. Úgy döntöttem, ezt a megérzést olyan jellé alakítom, amelyet megérinthetek, elolvashatok, sőt, még nevethetek is rajta – a súlyos dolgot könnyed játékossággá változtatva.
Így aztán ez a kis tréfa lett a kulcs ahhoz, hogy azon az estén megtaláljam a békét. Nem volt ez semmiféle nagy terv vagy bonyolult stratégia; csupán egy apró, gyengéd gesztus, amely abból az egyszerű vágyból született, hogy egy kicsit könnyebben vehessek levegőt.
Mély levegőt vettem – mintha a saját ritmusomat az övéhez igazítanám –, és hagytam, hogy a mosoly megüljön az ajkamon. Egy-két másodpercig tartott csupán; aztán kinyújtottam a kezem valami után, ami gondolatban már tökéletes eszköznek bizonyult a kis tréfámhoz.
Egy filctollat vettem a kezembe.
Hűvös volt a tenyeremben; műanyag borítása enyhén matt, hegye pedig készen állt arra, hogy tiszta, határozott nyomokat hagyjon. Olyan hétköznapi tárgy volt ez, amely a megfelelő környezetben egy történet részévé válik. Úgy tekintettem rá, mint egy apró varázspálcára, amely képes gondolatot, párbeszéd-foszlányt vagy játékos ígéretet rajzolni a bőrre. Abban a rövid csendben – egy pillanatban, amikor mintha maga az idő is pislogott volna egyet – megengedtem magamnak, hogy…
A többi a következő oldalon található
